avagy

Emberek a téli erdõn

„...– Mit választott ki? Á, Emberek a nyári erdõn, Maria Rodziewiczovnától. Most, igaz, tél van, nem pedig nyár, de senki sem írt eddig még könyvet „Emberek a téli erdõn” címmel. Ha jól tudom.

– Talán majd egyszer valaki megírja – mondom. – Köszönöm szépen és viszontlátásra.”

Kedvenc könyveimnek nemcsak a történetei, hangulatai maradnak emlékezetesek, hanem általában a hozzájutásuk körülményei is. Kiváltképp igaz ez a Szekercelármára.

Néhány éve karácsonyra kaptam meg, Csabától. Akkortájt már elõszerettel olvastam a falusi, erdei élettel kapcsolatos regényeket: örültem az ily módon személyre szabott ajándéknak.

A rákövetkezõ pár napban aztán sorozatosan meglepõdtem, merthogy sorra derült ki, minden barátom egy-egy Szekercelármát kapott.

Amikor pedig nála is láttam még négyet, eluralkodott rajtam a kíváncsiság: rákérdeztem... Mint kiderült, az a könyv meglehetõsen ritka volt már akkor is. Csaba valahogy mégis megneszelte, hogy egy helyen lehet még kapni: elment és megvette a könyvesboltban lévõ összes példányt. Így akarja ezután bárki beszerezni ezt a regényt!

S miért írunk éppen egy ilyen beszerezhetetlen kötetrõl?

Mert a Szekercelárma kitûnõ írás. Fõhõsünk egy újságból kivágott hirdetés után erdei munkára indul. „Egyre nagyobb az embertömeg, de egyre kevesebb az ember.” Miért fordít hátat addigi városi életének, nem árulja el – nem is tûnik fontosnak eleinte. Cserdõfalva élete természetesen mit sem változik attól, hogy õ beáll az erdészetbe. Idénymunkás lesz. „Ez gyönyörû foglalkozás lesz az olvasóstatisztikánk számára” – lelkendezik a kisasszony a mozgókönyvtárban. Tehát vágja a fát a téli erdõn a többi favágóval: Batiukkal, a „hónaphosszúval és fizetségsovánnyal”, Peresadával, akitõl el lehet tanulni, hol szerezhet az ember egy-egy liter jó cujkát a környéken. Csattog a fejsze, dolgozik a benzines fûrész, ropog a tûz: a szekercelárma életet visz a téli erdõbe. S bár néha orvvadászok tartják rettegésben a környéket, s a kocsmában sem mindig barátságos a légkör, a világ akár idilli is lehetne.

Ha nem lenne az a hirtelen támadó, földtõl, házfalakból, kályhából, mindenbõl elõbújó, mindent elhomályosító, torokszorító köd, amely bármelyik percben rátelepedhet fõhõsünkre, és nem hagyja lélegezni, felejteni...

Ilyen furcsa kettõs világa van Stachura könyvének. Egyik világ a hétköznapoké, a gyönyörû hajnaloké, az új tennivalóké, a napfényé, a munkáé: a tisztaságé. A másik pedig a félelemé, a fájdalomé, a megadásé: a szenvedésé. S a kettõ – talán – valahol mégis ugyanaz.

Költõ

Elõre, égiek; Fényes folyóparti napok; Oltalmazzatok ti kedves hajnalok; Akarom és természetesen a Szekercelárma. Szekercelárma avagy emberek a téli erdõn. Két éve egyik antikváriumból a másikba térve egy ismerõssel beszélgettem, mikor szóba került a Szekercelárma. Mindketten egyszerre álltunk meg a havas, esti utcán, s csodálkozással, nomeg növekvõ tisztelettel néztünk egymásra. Egyikünk se találkozott még olyan másvalakivel, ki ismerte volna Edward Stachurát.

Valahogy éreztem, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek. Egy éjszaka alatt olvastam el, s nem értettem, hogy lehet az, hogy valaki ennyire tiszta maradhasson, ennyire tisztán írhasson. Ez nem természetes, az ilyenek nem tudnak élni „itt”. Ez a srác vagy „vetít”, vagy már nem él. Nos, ez utóbbi az igaz. Kétszer próbálta meg, s elõször, csak a jobb kezét vágta le a vonatkerék – bal kézzel írta meg élete hátralévõ napjait –, majd végleg elment. Sorsa predesztinációja a Szekercelárma, ami egy vonatbalesettel kezdõdik, s a fõhõs halálával ér véget. Ami e kettõ között olvasható, az egy elég hétköznapi történet egy emberrõl, aki Lengyelországot járva, most éppen egy fakitermelésen vállal alkalmi munkát, valahol az Odera mentén.

Aha, de hogy lehet, hogy ez a könyv – s Stachura összes mûvei – nem került úgymond üzleti forgalomba, mert megjelenés elõtt a pult alól fogyott el tízszeres áron. Hogy lehet az, hogy a halála után a nyolcvanas évek zavaros Lengyelországában, mikor egy vidéki mûvelõdési ház emlékestet szentel neki, az ország egész tájáról több ezren érkeznek, õrületbe kergetve a hatóságokat. Ki Edward Stachura?

Nos, a Szekercelármából kiderül. Minthogy minden regényébõl, novellájából, versébõl kiderül. Kiderül a gondolataiból, önmagával történõ beszélgetéseibõl, az élet iránti szeretetébõl, s menekülésébõl, Olenka anyóval, s Almafa Ágacskával való kapcsolatából. Abból, ahogy hajnalonta elindul az erdei tisztásra, s abból, ahogy fenyõgyantával átitatva napszentület után hazatér. Abból, ahogy barátra lel, s abból, ahogy ismét útnak indul. Edward Stachura, az EMBER. Így, csupa nagybetûvel.

Persze lehet, hogy ez így kicsit röhejes, meg közhelyszerû, de az, aki olvasta, pontosan érti, mire gondolok.

Makra Csaba

Ezután a Zsákbamacska...

...megváltozott formában mûködik tovább. Két szerzõpáros (akiket már ismerhettek) fog felváltva írni: Ignis és Alex fõként filmekrõl, mi pedig kedvenc könyveinket vesszük sorra.

Ja: és a Zsákbamacska kétéves.